fbpx

blogbejegyzés:

Ez az az egy döntés, ami segített kilépni a szürke hétköznapokból

“EGY ÚJABB SZ@R NAPNAK NÉZEK ELÉBE.”

Minden nap tele terhes „kell” feladatokkal,
robotikus teendőkkel, munkahelyi stresszel, szorongással és félelmekkel, hogy nehogy valamit rosszul csinálok. Egy-két lehúzó kollégáról nem is beszélve.

És ezek után, amikor végre elindulhatna a nap és foglalkozhatnék azzal, amit szeretek (esetleg önmagammal), mert végre otthon vagyok, már nincs erőm és energiám semmire, mert kimerültem.

Persze ez kívülről nem ilyennek tűnik. Kifejezetten jó helyen dolgozom, jó fizetésért, és még vannak napok, amikor szeretem is, csak belül halok el mindennap egyre jobban. Kívül pedig mosoly: minden rendben. Néha még én is elhiszem ezt magamnak, de nem így van. Egyre jobban fáj.

Látom milyen hatással van ez a párkapcsolatomra is, hiszen két leterhelt, fáradt ember együtt nemhogy támogatni nem tudja egymást, de még alig tudunk normálisan szólni is egymáshoz. Így ott is csak a problémák sorakoznak fel, rengeteg elnyomás jött létre. Hiszen szeretjük egymást, ez mégis hogy mehetett így félre? Miért nem tudunk beszélgetni? Hová tűnt a szenvedély és a boldog pillanatok?

Egyszerűen egyáltalán nem vagyok boldog, el vagyok nyomva a saját életemben.

Alig várom mindig a pénteket, végre itt a hétvége, végre pihenés és csinálhatom, amit akarok.

Itt választhatok, hogy semmit sem csinálok, magammal és a párommal foglalkozom, bulizok, vagy a halogatott teendőket mind bezsúfolom erre a két napra és végül itt sem pihenek/töltődök semmit és a valódi vágyaim semmit sem haladnak.

Mégis hol vagyok én a saját életemben?

Jönnek szembe a motivációs trénerek, de ezek a motivációk legfeljebb órákig tartanak. Tudnak adni egy látszatjóságot, de ha kicsit is belülre nézek, érezem, hogy ez így nincs jól.

Jöttek a céltervező guruk, de ha sikerül is egyáltalán célokat leírnom, azok is mind terhelnek. Már belegondolni is rossz, hogy az eddigi teendőim mellé még azokat is pluszban meg kell csinálnom, robotikusan, nagy önfegyelemmel, spontánság nélkül, agyontervezve.

Egyre nagyobb bennem a kiégés és vele együtt az elkeseredés is, mert fogalmam sincs, hogyan lehetne ez másképp.

De nem akarok a saját életem áldozata lenni!

Elmegyek szabadságra, hogy kipihenjem és rendezzem magam kicsit.

De milyen érdekes ugye, hogy a munka-szünetet szabadságnak hívjuk.

Ha az az évi 1 hónap a szabadság, akkor mi a maradék 11?
Mert én nagyon úgy érezem, hogy egy börtön!

Börtön a lelkemnek, börtön a szívemnek, börtön az elmémnek.

De mivel kell a pénz, így önként vállalom ezt a börtönt. És ha már nem megfelelő, váltok egy másikra, ami előbb vagy utóbb hasonló érzéseket kelt bennem….

Pontosan emlékszem, milyen így élni. Pár éve még én is így éltem…

Pedig már akkor is éreztem, hogy ettől többre vágyom: egy szabad életre! Ahol az lehetek, aki vagyok és úgy élhetek, ami valóban boldoggá tesz. Ahol szívből lelkes vagyok és motivált. Ahol a párkapcsolatom is életteli, szenvedélyes, megértjük egymást. Ahol van pénzünk és rengeteg olyan dolgot csinálhatunk amit szeretünk.

Szóval egy szabad, szenvedéllyel teli, hozzám illő, boldog, tartalmas, értékes, kalandos életre vágytam. Még ha nem is tudtam, ez hogyan lehetne elérhető a számomra.

Ott jött el a fordulópont, amikor elegem lett!

Amikor elegem lett abból, ami van!

Én művész vagyok! Élni akarok! Szenvedélyesen, lelkesen kipattanni az ágyból minden reggel, hogy: Juhúú újra egy nagy nap van! És aztán ezt valóban így végig is élni! Csodálatos dolgokat, érzéseket akarok megélni!

Csak boldog akarok lenni, olyan nagy kérés ez?!

Elég a szürke, robot életemből!
Elég a szenvedésből!
Elég a felesleges terhekből!
Elég az áldozatszerepből!
Elég a szorongásból és a félelmekből!

A saját életemet akarom!

Úgy és olyan munkahelyen akarok lenni, ami boldoggá tesz! És azt akarom, hogy a párkapcsolatom is szenvedélyes legyen, önfeledt! És legyen időm magamra, az álmaimra (bármik is ezek). És hogy tűnjenek el a problémák, amik ebben korlátoznak engem!

Persze ez egy sok lépcsős út. 

Az idő viszont ketyeg.

Te meddig vársz még?

Meddig tűröd még a problémáidat, a szenvedést?

Persze ha szenvedni akarsz, oké, azt is lehet. A te döntésed és én elfogadom.

Viszont ha eleged van már a problémáidból, ha megelégelted hogy újra és újra ugyanazokban a helyzetekben találod magad, nézz szét itt, van megoldás.

Ha úgy gondolod, mások számára is érdekes lehet, oszd meg a cikket:

Facebook
Pinterest
LinkedIn