fbpx

blogbejegyzés:

Jó életem van, de mégis valami hiányzik. Mi az?

Menthetetlenül a szabadság után sóvárogsz? Jó helyen jársz. Mostanra te is sejted, hogy valószínűleg nem fogsz tudni szabadulni ettől az érzéstől, ha csak valamin nem változtatsz. Korábban én is ugyanebben a cipőben jártam.

Nem, ez nem egy újabb csoda mese lesz, hogy a szegény gyerek hogy lett milliárdos. Még csak az sem a célom, hogy motiváljalak, hiszen a külső motiváció forrás csupán tüneti kezelés.

Az a célom, hogy inspirálódj!

Ha legalább egy kicsit is tudsz azonosulni a sztorimmal, akkor a végén a kérdésekből megláthatod, mi a következő lépésed, ha az átlagember szerepébe próbálod magad beletuszkolni, de ez egyre jobban fáj, mert érzed, hogy benned ennél több van.

Na vessük is bele magunkat!

Pontosan nem emlékszem az idejére, de nagyjából 2014 környékén lehetett. Egy számomra nagyon menő szakmában jó is voltam és fejlődtem is benne. Teljesen biztos voltam benne, hogy azzal akarok foglalkozni (konkrétan számítógépes hálózatokkal – igen, nekem ekkora agymenéseim vannak).

Klári akkor ott tartott, hogy már egy jó ideje azt mondogatta, hogy nem tudja, mihez akar kezdeni, ha befejezzük az egyetemet, de nem tudja elképzelni, hogy azt fogja csinálni, amit tanul. Pedig marhajól csinálta azt, amit csinált.

Én pedig álltam ott a régi jól betanult x generációs gondolataimmal (az x generációs gondolatokról ebben a videóban tudhatsz meg többet), és nem értettem, hogy… Hogy miről beszél egyáltalán. Nem jött át.

Azt tanultam meg, hogy felnövünk, megtanulunk egy szakmát és azt csináljuk életünk végéig. Esetleg abban egyre jobbak vagyunk, de ezt már magam gondoltam hozzá.

Na szóval néztem ott kukán és úgy gondoltam, hogy oké, majd lesz valami, én tudom mi a célom, azt akarom elérni, a szakmán belül egy olyan minősítést, amit csak kevesen mondhatnak magukénak. Így hát elindultam felfele a létrán.

Elkezdtem megvalósítani az álmomat. Bekerültem egy nagy nevű céghez és azt csináltam, amit szerettem. Imádtam a kétkezi munkát (meg azóta is), ezért csavaroztam, szereltem. Még a komfortzónámat is átléptem, mert Budapesten céges kocsit kellett vezetni (én meg egy 700 fős kis faluból jövök, ahol kb nincs is forgalom, és ez akkor eléggé rémisztőnek tűnt). Mindezt még az egyetem mellett, gyakornokként.

A hanyatlás első lépése: Éreztem, hogy nem a céljaim felé haladok

De ezt kb. 2 év alatt „kinőttem”. A gyakornok feladata mindig az alja munka is. Én meg fejlődni akartam, új dolgokat tanulni, tapasztalni, helyette rengeteg matricát ragasztottam, használt telefonokat takarítottam, leltároztam stb. Ne érts félre, mint már írtam, szeretem a kétkezi munkát és minden tiszteletem azé, aki ezeket elvégzi. De nekem nem ez volt a célom.

Az én célom az a szakmai minősítés volt, amit már korábban említettem. A matricázás és a telefon takarítás viszont nem ebbe az irányba vitt Szóval hiába volt ezen kívül sok izgalmas feladat, többet akartam, olyan kihívásokat, amelyek a céljaim irányába visznek. Ekkor eldöntöttem, hogy feljebb akarok lépni, gyakornokból mérnöki pozícióba.

A hanyatlás második lépése: Tudtuk, hogy rosszak a szabályok, de követtük őket

A mérnöki pozícióba való átlépésemet egy dolog akadályozta, mégpedig az, hogy még nem volt meg a mérnöki diplomám. Ekkorra azért már (jobb helyeken) az volt az elterjedt szokás, hogy ha valamihez értesz, és ezt bizonyítani tudod, akkor nem kell erről „papír”.

Én meg persze közben küzdöttem az egyetemen, hogy végre legyen diplomám, de nagyon lassan haladtam (ez megérne egy külön blogbejegyzést, szóval nem részletezem most). Így nem léphettem feljebb mérnöki pozícióba, ebben az állapotban pedig egyre kevésbé voltam motivált. Ez meg így nyilván nekem sem és a munkaadómnak sem volt jó.

A hanyatlás harmadik lépése: Az anyagi biztonság csak illúzió

Azt hinné az ember, hogy egy munkahelyen a fizetése csak felfelé kúszhat, de sikerült bebizonyítani egy furfangos módszerrel, hogy ez nem így van. Addigra már annyira elfogyott a motivációm, hogy ez a lépés már változásra késztetett: lépek felfele a ranglétrán máshol, ahol nem kötik azt koramúlt szabályokhoz.

Így hát munkahelyet váltottam. Olyan helyre kerültem, ahol egy jóval magasabb fizetésért végre azt csinálhattam, amit akarok. Tele volt kihívással, izgalommal. Cserébe 12 órában kellett dolgozni, nappal és éjszaka egyaránt.

A hanyatlás negyedik lépése: Rájöttem, hogy ugyanazokat a köröket futom

Az a helyzet, hogy szinte ugyanazt a kört játszottam végig itt is, mint előzőleg. Itt persze a valóságban máshogy nyilvánultak meg a buktatók, de a vége ugyanaz lett: hiába csináltam mindent teljes erőbedobással, egy idő után bekerültem a sor végére. Annak a sornak, amiben azok álltak, akik már egy jó ideje várnak az előléptetésre, csak nem volt üres hely ahová feljebb léphettek volna.

Mindemellett szakmán belül egy olyan téma szakértőjévé váltam, amiből egyébként hiány volt minden ilyen cégnél. Egyértelműen láttuk (én is és a vezetőim, mentoraim is), hogy oda kéne plusz ember, mert akire ezek a feladatok voltak bízva, az nem győzi csinálni (ja és nem is az ő dolga lett volna).

Majd az egész téma odáig jutott, hogy a helyi vezetők széttárták a karjukat: ők nem tudnak tenni semmit ez ügyben, mert a felsőbb vezetés dönt a nyitott pozíciókról. Itt viszont már előbújt belőlem a mára klasszikussá vált „értem én, de lesz@rom” gondolat.

Amikor viszont ráéreztem, hogy ebben kimagasló vagyok, akkor az történt, ami ilyenkor történni szokott, mindenhonnan ez a téma kezdett megjelenni az életemben, így viszonylag gyorsan kaptam is egy másik állásajánlatot, ahol (szinte) csak ezzel kellett foglalkoznom.

Némi gondolkodás után elfogadtam és örültem, ráadásul ez még magasabb fizetést jelentett. De itt már láttam, hogy az alap sztori ugyanaz volt, mint az előző helyen, szóval ugyanazt a kört futottam. Ezzel a szemlélettel érkeztem át a következő, egyben utolsó munkahelyemre.

A hanyatlás ötödik lépése: Pocsékoljuk el az időnket haszontalan dolgokra

Minden stimmelt. Megvoltak a kihívások, izgalmas volt a munka, támogatva volt a fejlődésünk, önszerveződő szakmai körök stb. Imádtam.

Aztán eljutottunk odáig, hogy az óriási projektekben sokszor azért kellett megcsinálni valamit (gyakran napok vagy hetek munkáját), hogy az ügyfél a szerződésben leírtak szerint azt mondhassa rá: köszi, inkább a saját felelősségemre máshogy csinálom, mint ti javasoljátok.

Persze, mostani fejemmel tudom, hogy a művész egyéniségemet bántotta ez a felesleges munka. Mert én a mások által meghatározott szigorú szabályok alapján is tudtam olyan jó munkát végezni, hogy az (nyugodtan kijelenthetem, hogy) művészi volt.

De hát Y generációs fejjel, ha bármelyik személyiség részedet elnyomod, akkor tuti hogy csak egyre sz@rabbul leszel (az y generációról és a gondolkodásmódjáról ebben a videóban tudsz meg többet). Ezt éltem meg én is, mert hagytam, hogy így folyamatosan „megalázzák” a művész személyiség részemet. És persze a kollégák a végtelenségig dicsértek, mert milyen jó munkát csinálok, imádtak velem dolgozni. De ha mondjuk a párodnak készítenél egy meglepetés ajándékot, és mindenkinek tetszene, csak neki nem, akkor téged vigasztalna a tudat, hogy mindenki másnak tetszik? Valószínűleg nem teljesen.

Gyökeres változást kellett eszközölnöm

Ezen a ponton döntöttem el, hogy kilépek ebből a körből és nem fogok olyan szabályokat követni, amelyek, ha fizikailag nem is, de érzelmileg és lelkileg börtönbe zárnak.

Ekkorra már egy jó ideje dolgoztam itt, az Alkosd meg Önmagad háttérrendszerén. Azt is tudtam, hogy ha másik munkahelyre mennék át, akkor nem lenne meg az a környezet, ahol ezeket a korlátokat le tudnám rombolni magam körül. Így döntöttem el, hogy vállalkozó leszek és néhány hónapig eltartott, míg megléptem, de megléptem.

Nem akarlak arra sarkallni, hogy legyél vállalkozó, ez az én döntésem volt. Persze lebeszélni sem akarlak róla, de ez a lépés önmagában semmire sem megoldás. Azért meséltem el, mert nekem ez volt az a lépés, ami arra kényszerített, hogy be merjem vallani magamnak, mi az, amit valójában akarok, hogy azt építhessem tovább.

Ha idáig eljutottál, szerintem érzed a saját korlátaidat. Ezért összesítésként a hanyatlásom pontjaiból összeszedtem neked néhány kérdést, mit érdemes átgondolnod, hogy ne kelljen neked is további éveket elpazarolnod, hogy rágyere, mit is akarsz az élettől:

  • A céljaid felé haladsz?
    Picit izgatottan, de felteszek egy erősebb kérdést: vannak egyáltalán leírt céljaid? Mert ha nincsenek, akkor egyáltalán honnan tudnád, hogy feléjük haladsz-e?
  • Csinálsz csak azért dolgokat, mert úgy szoktad meg, úgy tanultad meg?
    Figyeld meg önmagad pár napig, készíts naplót, vagy csak simán összegezd este a napodat. Nézd meg mi az, amit teljesen másképp csináltál volna, vagy meg sem csináltál volna legszívesebben. Tényleg szükség van rá? Vagy tényleg úgy kell csinálni? Ha elakadsz, kérdezz bátran messengeren vagy emailben.
    Persze vannak dolgok, amiket meg kell csinálni, de ez megint egy másik bejegyzés témája lehetne.
  • Mit jelent számodra az anyagi biztonság?
    Stabil munkahelyet? Ahonnan valójában bármikor kirúghatnak? Esetleg „x” összeget, ami félre van téve nehezebb időkre? Most látod, hogy egy járvány mennyire fel tudja forgatni a világot. Az anyagi biztonságot ilyenkor (is) meg tudod élni?
  • Te hol futod ugyanazokat a köröket?
    Jó hír vagy rossz hír, de mindig, mindenki fut újra és újra ugyanazokat a köröket. De minél tudatosabb vagy, annál több ilyen körből tudsz kilépni. Mindig azzal érdemes kezdened, amit érzel, hogy a legjobban fáj, ott van a „szűk keresztmetszeted”. Ha azon javítasz, akkor teszed a legnagyobb lépést előre.
    Ha még nem csináltad végig, javaslom az ingyenes Hangolódj rá Önmagadra sorozatot.
  • Csinálsz dolgokat teljesen feleslegesen?
    Ez hasonlít a második ponthoz, de itt azt gondold át, hogy mikor van olyan érzésed, hogy már mikor belekezdesz, tudod, hogy elpocsékolt idő lesz. Itt csak arra figyelj, hogy ami számodra fontos, amit élvezel, az nem elpocsékolt idő (sokan ezekkel kezdenék, korábban én is).
    Itt is a Hangolódj rá Önmagadra sorozatot ajánlom

Tedd meg az első lépést most, írd meg kommentben a kapcsolódó Facebook bejegyzéshez, hogy “elolvastam”, vagy ha jöttek felismeréseid, kérdéseid, azokat is várom hozzászólásban:

Ha úgy gondolod, mások számára is érdekes lehet, oszd meg a cikket:

Facebook
Pinterest
LinkedIn