Neked is teljesen szürkék, szenvedéssel és félelemmel teliek a hétköznapjaid?
Úgy érzed, hogy csak kötelességeid, feladataid vannak és kiveszett a játékosság és az öröm az életedből?
Vagy csak keresed a benned megbújó kreatív forrást, játékosságot, spontaneitást, bátorságot, örömöt?
Ha ilyen vagy ehhez hasonló problémáid vannak, akkor ez azt (is) jelenti, hogy benső gyermekeddel még nem felhőtlen a kapcsolatotok.
Most megmutatom, bennem milyen folyamatok zajlottak ezzel kapcsolatban. Így tanulva a példámból, neked is lehetőséged nyílhat rendezni saját kapcsolatodat saját gyermeki éneddel.
(Titkon megsúgom, hogy ennek még lesz folytatása is, amiben további értékes információkat, módszereket, technikákat, konkrét lépéseket osztok meg veled, így ne feledkezz meg feliratkozni lentebb a hírlevélre vagy like-olni a Facebook oldalt, hogy tudjalak mihamarabb értesíteni az újdonságokról.)
Bennem még mindig ott él a kislány.
A kislány, aki folyton játszani akar, élvezni az életet és kalandozni. Az a kislány, aki imád fára mászni, bunkert építeni, festeni, rajzolni, tanulni, biciklizni, mindig menni, élni.
Gyerekkoromban sokat voltam egyedül, így számomra a magány lett a természetes állapot.
Gyerekkoromban nem igazán szólhattam bele a dolgokba. És mivel a szüleim voltak az isteneim, az ő szavuk volt a szent. Ha az én véleményem nem egyezett az övékkel, az csakis hülyeség lehetett.
Gyerekkoromban a szüleim voltak a döntéshozók, mindent ők mondtak, ők féltettek, ők aggódtak értem, ők hozták a szabályokat. Így nem volt más választásom, mint ezek szerint élni.
Gyerekkoromban a szüleim adták azt a törődést, figyelmet, szeretetet, amire nekem szükségem volt. Így ha ők azt mondták, most nem jár, mert rossz vagyok, elhittem és igyekeztem inkább jó lenni, hogy szeressenek.
De ezek az ő szabályaik, nem pedig a világ szabályai és legfőképp nem az én valódi szabályaim.
Nem meglepő hát, hogy a magány, az önbizalomhiány, a csendesség, az elbújás, a véleménytelenség, a megfelelési kényszerek és a jó gyerek szerep lett az alap attitűdöm.
Röviden: önmagamat teljesen elnyomtam és az életem csak arról szólt, hogy ezeknek a (sokszor már elavult) szabályoknak megfeleljek.
Nem hibáztatom a szüleimet. Sőt, hálás vagyok nekik, mivel a tőlük telhető legtöbbet tették értem és adták nekem. Ezt köszönöm nekik.
Most már viszont én vagyok a felnőtt,
és most már én vagyok köteles a legtöbbet tenni magamért. Viszont hiába nőttem fel, ha nem fejlődök, nincs változás és még mindig a régi szabályok működnek (hisz ehhez vagyok hozzászokva). És a bennem élő kislány egyre mérgesebb, szomorúbb, elkeseredettebb, hisztisebb. Pedig ő csak játszani akar és megélni az életet.
Felnőttként, ha ki akarom szabadítani ezt a kislányt a börtönéből, szembe kell mennem a régi megszokott szabályokkal.
Nem lehetek tovább jó kislány, nem lehetek láthatatlan, nem bújhatok el és legfőképp most már én vagyok a felelős és meg kell hoznom a saját döntéseimet. Meg kell alkotnom az új önmagam és az új életem. Ehhez pedig a régi nem elég. Változtatni kell.
Meghoztam ezt a döntést, változom.
Ezért az önismeret eszközével mindent megteszek, hogy békét kössek ezzel a kislánnyal, bennem.
Törekszem megadni neki azt a feltétlen szeretetet és figyelmet, amit érdemel.
Törekszem meghallgatni a gondolatait, érzéseit és asszertívan megegyezni vele abban, ami számunkra a legjobb.
Törekszem megadni neki a lehetőségeket a játékra, arra, hogy akár minden perc maga legyen a játék.
Azt akarom, hogy megélje a vágyait, megélje végre az életet.
Ehhez persze néha kezelni kell a hisztijét, a dacosságát is. Hisz az évek során sok fájdalom érte. Puszit kell adnom a sebeire és engednem kell, hogy kisírja a fájdalmát, hogy minden begyógyulhasson és ő felszabadulhasson.
Mert szabad gyermekként lehetek csak szabad felnőtt.
Minden egyes alkalom, amikor ezt sikerül megélnem, az maga a csoda. Amikor önmagamat tudom adni úgy, hogy mások is elfogadnak, figyelnek rám, szeretnek. Mert ahogy magammal viselkedem, úgy viselkednek velem mások is. És mivel egyre szeretettel telibben viselkedek magammal, így ezt is tükröződik vissza másokban.
Már van kivel játszanom. Most már nem vagyok egyedül. Most már nem kell harcolnom a szeretetért és a figyelemért. Most már őszintén elmondhatom a véleményemet és a saját vágyaimat követve, nem vagyok „rossz gyerek”.
Most már egyre inkább képes vagyok játszva, szabadon élni az életem.
Ilyen csodás megéléseket kívánok neked is.
Ha tetszett az írás, oszd meg és iratkozz fel lentebb a hírlevélre is, hogy küldhessem a további hasznos és értékes tartalmakat.
Hogy még több hasznos gondolatot adhassak neked, like-old be a Facebbok oldalamat is itt.
Ha pedig kérdésed, véleményed, elakadásod van, írj hozzászólást vagy küldhetsz levelet nekem a hello@alkosdmegonmagad.hu címre is.
Hálás Szeretettel:
Hajabács Klára
