Jó életem van, de mégis valami hiányzik. Mi az?

Menthetetlenül a szabadság után sóvárogsz? Jó helyen jársz. Mostanra te is sejted, hogy valószínűleg nem fogsz tudni szabadulni ettől az érzéstől, ha csak valamin nem változtatsz. Korábban én is ugyanebben a cipőben jártam.

Nem, ez nem egy újabb csoda mese lesz, hogy a szegény gyerek hogy lett milliárdos. Még csak az sem a célom, hogy motiváljalak, hiszen a külső motiváció forrás csupán tüneti kezelés.

Az a célom, hogy inspirálódj!

Ha legalább egy kicsit is tudsz azonosulni a sztorimmal, akkor a végén a kérdésekből megláthatod, mi a következő lépésed, ha az átlagember szerepébe próbálod magad beletuszkolni, de ez egyre jobban fáj, mert érzed, hogy benned ennél több van.

Na vessük is bele magunkat!

Pontosan nem emlékszem az idejére, de nagyjából 2014 környékén lehetett. Egy számomra nagyon menő szakmában jó is voltam és fejlődtem is benne. Teljesen biztos voltam benne, hogy azzal akarok foglalkozni (konkrétan számítógépes hálózatokkal – igen, nekem ekkora agymenéseim vannak).

Klári akkor ott tartott, hogy már egy jó ideje azt mondogatta, hogy nem tudja, mihez akar kezdeni, ha befejezzük az egyetemet, de nem tudja elképzelni, hogy azt fogja csinálni, amit tanul. Pedig marhajól csinálta azt, amit csinált.

Én pedig álltam ott a régi jól betanult x generációs gondolataimmal (az x generációs gondolatokról ebben a videóban tudhatsz meg többet), és nem értettem, hogy… Hogy miről beszél egyáltalán. Nem jött át.

Azt tanultam meg, hogy felnövünk, megtanulunk egy szakmát és azt csináljuk életünk végéig. Esetleg abban egyre jobbak vagyunk, de ezt már magam gondoltam hozzá.

Na szóval néztem ott kukán és úgy gondoltam, hogy oké, majd lesz valami, én tudom mi a célom, azt akarom elérni, a szakmán belül egy olyan minősítést, amit csak kevesen mondhatnak magukénak. Így hát elindultam felfele a létrán.

Elkezdtem megvalósítani az álmomat. Bekerültem egy nagy nevű céghez és azt csináltam, amit szerettem. Imádtam a kétkezi munkát (meg azóta is), ezért csavaroztam, szereltem. Még a komfortzónámat is átléptem, mert Budapesten céges kocsit kellett vezetni (én meg egy 700 fős kis faluból jövök, ahol kb nincs is forgalom, és ez akkor eléggé rémisztőnek tűnt). Mindezt még az egyetem mellett, gyakornokként.

A hanyatlás első lépése: Éreztem, hogy nem a céljaim felé haladok

De ezt kb. 2 év alatt „kinőttem”. A gyakornok feladata mindig az alja munka is. Én meg fejlődni akartam, új dolgokat tanulni, tapasztalni, helyette rengeteg matricát ragasztottam, használt telefonokat takarítottam, leltároztam stb. Ne érts félre, mint már írtam, szeretem a kétkezi munkát és minden tiszteletem azé, aki ezeket elvégzi. De nekem nem ez volt a célom.

Az én célom az a szakmai minősítés volt, amit már korábban említettem. A matricázás és a telefon takarítás viszont nem ebbe az irányba vitt Szóval hiába volt ezen kívül sok izgalmas feladat, többet akartam, olyan kihívásokat, amelyek a céljaim irányába visznek. Ekkor eldöntöttem, hogy feljebb akarok lépni, gyakornokból mérnöki pozícióba.

A hanyatlás második lépése: Tudtuk, hogy rosszak a szabályok, de követtük őket

A mérnöki pozícióba való átlépésemet egy dolog akadályozta, mégpedig az, hogy még nem volt meg a mérnöki diplomám. Ekkorra azért már (jobb helyeken) az volt az elterjedt szokás, hogy ha valamihez értesz, és ezt bizonyítani tudod, akkor nem kell erről „papír”.

Én meg persze közben küzdöttem az egyetemen, hogy végre legyen diplomám, de nagyon lassan haladtam (ez megérne egy külön blogbejegyzést, szóval nem részletezem most). Így nem léphettem feljebb mérnöki pozícióba, ebben az állapotban pedig egyre kevésbé voltam motivált. Ez meg így nyilván nekem sem és a munkaadómnak sem volt jó.

A hanyatlás harmadik lépése: Az anyagi biztonság csak illúzió

Azt hinné az ember, hogy egy munkahelyen a fizetése csak felfelé kúszhat, de sikerült bebizonyítani egy furfangos módszerrel, hogy ez nem így van. Addigra már annyira elfogyott a motivációm, hogy ez a lépés már változásra késztetett: lépek felfele a ranglétrán máshol, ahol nem kötik azt koramúlt szabályokhoz.

Így hát munkahelyet váltottam. Olyan helyre kerültem, ahol egy jóval magasabb fizetésért végre azt csinálhattam, amit akarok. Tele volt kihívással, izgalommal. Cserébe 12 órában kellett dolgozni, nappal és éjszaka egyaránt.

A hanyatlás negyedik lépése: Rájöttem, hogy ugyanazokat a köröket futom

Az a helyzet, hogy szinte ugyanazt a kört játszottam végig itt is, mint előzőleg. Itt persze a valóságban máshogy nyilvánultak meg a buktatók, de a vége ugyanaz lett: hiába csináltam mindent teljes erőbedobással, egy idő után bekerültem a sor végére. Annak a sornak, amiben azok álltak, akik már egy jó ideje várnak az előléptetésre, csak nem volt üres hely ahová feljebb léphettek volna.

Mindemellett szakmán belül egy olyan téma szakértőjévé váltam, amiből egyébként hiány volt minden ilyen cégnél. Egyértelműen láttuk (én is és a vezetőim, mentoraim is), hogy oda kéne plusz ember, mert akire ezek a feladatok voltak bízva, az nem győzi csinálni (ja és nem is az ő dolga lett volna).

Majd az egész téma odáig jutott, hogy a helyi vezetők széttárták a karjukat: ők nem tudnak tenni semmit ez ügyben, mert a felsőbb vezetés dönt a nyitott pozíciókról. Itt viszont már előbújt belőlem a mára klasszikussá vált „értem én, de lesz@rom” gondolat.

Amikor viszont ráéreztem, hogy ebben kimagasló vagyok, akkor az történt, ami ilyenkor történni szokott, mindenhonnan ez a téma kezdett megjelenni az életemben, így viszonylag gyorsan kaptam is egy másik állásajánlatot, ahol (szinte) csak ezzel kellett foglalkoznom.

Némi gondolkodás után elfogadtam és örültem, ráadásul ez még magasabb fizetést jelentett. De itt már láttam, hogy az alap sztori ugyanaz volt, mint az előző helyen, szóval ugyanazt a kört futottam. Ezzel a szemlélettel érkeztem át a következő, egyben utolsó munkahelyemre.

A hanyatlás ötödik lépése: Pocsékoljuk el az időnket haszontalan dolgokra

Minden stimmelt. Megvoltak a kihívások, izgalmas volt a munka, támogatva volt a fejlődésünk, önszerveződő szakmai körök stb. Imádtam.

Aztán eljutottunk odáig, hogy az óriási projektekben sokszor azért kellett megcsinálni valamit (gyakran napok vagy hetek munkáját), hogy az ügyfél a szerződésben leírtak szerint azt mondhassa rá: köszi, inkább a saját felelősségemre máshogy csinálom, mint ti javasoljátok.

Persze, mostani fejemmel tudom, hogy a művész egyéniségemet bántotta ez a felesleges munka. Mert én a mások által meghatározott szigorú szabályok alapján is tudtam olyan jó munkát végezni, hogy az (nyugodtan kijelenthetem, hogy) művészi volt.

De hát Y generációs fejjel, ha bármelyik személyiség részedet elnyomod, akkor tuti hogy csak egyre sz@rabbul leszel (az y generációról és a gondolkodásmódjáról ebben a videóban tudsz meg többet). Ezt éltem meg én is, mert hagytam, hogy így folyamatosan „megalázzák” a művész személyiség részemet. És persze a kollégák a végtelenségig dicsértek, mert milyen jó munkát csinálok, imádtak velem dolgozni. De ha mondjuk a párodnak készítenél egy meglepetés ajándékot, és mindenkinek tetszene, csak neki nem, akkor téged vigasztalna a tudat, hogy mindenki másnak tetszik? Valószínűleg nem teljesen.

Gyökeres változást kellett eszközölnöm

Ezen a ponton döntöttem el, hogy kilépek ebből a körből és nem fogok olyan szabályokat követni, amelyek, ha fizikailag nem is, de érzelmileg és lelkileg börtönbe zárnak.

Ekkorra már egy jó ideje dolgoztam itt, az Alkosd meg Önmagad háttérrendszerén. Azt is tudtam, hogy ha másik munkahelyre mennék át, akkor nem lenne meg az a környezet, ahol ezeket a korlátokat le tudnám rombolni magam körül. Így döntöttem el, hogy vállalkozó leszek és néhány hónapig eltartott, míg megléptem, de megléptem.

Nem akarlak arra sarkallni, hogy legyél vállalkozó, ez az én döntésem volt. Persze lebeszélni sem akarlak róla, de ez a lépés önmagában semmire sem megoldás. Azért meséltem el, mert nekem ez volt az a lépés, ami arra kényszerített, hogy be merjem vallani magamnak, mi az, amit valójában akarok, hogy azt építhessem tovább.

Ha idáig eljutottál, szerintem érzed a saját korlátaidat. Ezért összesítésként a hanyatlásom pontjaiból összeszedtem neked néhány kérdést, mit érdemes átgondolnod, hogy ne kelljen neked is további éveket elpazarolnod, hogy rágyere, mit is akarsz az élettől:

  • A céljaid felé haladsz?
    Picit izgatottan, de felteszek egy erősebb kérdést: vannak egyáltalán leírt céljaid? Mert ha nincsenek, akkor egyáltalán honnan tudnád, hogy feléjük haladsz-e?
  • Csinálsz csak azért dolgokat, mert úgy szoktad meg, úgy tanultad meg?
    Figyeld meg önmagad pár napig, készíts naplót, vagy csak simán összegezd este a napodat. Nézd meg mi az, amit teljesen másképp csináltál volna, vagy meg sem csináltál volna legszívesebben. Tényleg szükség van rá? Vagy tényleg úgy kell csinálni? Ha elakadsz, kérdezz bátran messengeren vagy emailben.
    Persze vannak dolgok, amiket meg kell csinálni, de ez megint egy másik bejegyzés témája lehetne.
  • Mit jelent számodra az anyagi biztonság?
    Stabil munkahelyet? Ahonnan valójában bármikor kirúghatnak? Esetleg „x” összeget, ami félre van téve nehezebb időkre? Most látod, hogy egy járvány mennyire fel tudja forgatni a világot. Az anyagi biztonságot ilyenkor (is) meg tudod élni?
  • Te hol futod ugyanazokat a köröket?
    Jó hír vagy rossz hír, de mindig, mindenki fut újra és újra ugyanazokat a köröket. De minél tudatosabb vagy, annál több ilyen körből tudsz kilépni. Mindig azzal érdemes kezdened, amit érzel, hogy a legjobban fáj, ott van a „szűk keresztmetszeted”. Ha azon javítasz, akkor teszed a legnagyobb lépést előre.
    Ha még nem csináltad végig, javaslom az ingyenes Hangolódj rá Önmagadra sorozatot.
  • Csinálsz dolgokat teljesen feleslegesen?
    Ez hasonlít a második ponthoz, de itt azt gondold át, hogy mikor van olyan érzésed, hogy már mikor belekezdesz, tudod, hogy elpocsékolt idő lesz. Itt csak arra figyelj, hogy ami számodra fontos, amit élvezel, az nem elpocsékolt idő (sokan ezekkel kezdenék, korábban én is).
    Itt is a Hangolódj rá Önmagadra sorozatot ajánlom

Tedd meg az első lépést most, írd meg kommentben a kapcsolódó Facebook bejegyzéshez, hogy “elolvastam”, vagy ha jöttek felismeréseid, kérdéseid, azokat is várom hozzászólásban:

 

Így cseréltem le a zárkózottságot önmegvalósításra

Neked is teljesen szürkék, szenvedéssel és félelemmel teliek a hétköznapjaid?

Úgy érzed, hogy csak kötelességeid, feladataid vannak és kiveszett a játékosság és az öröm az életedből?

Vagy csak keresed a benned megbújó kreatív forrást, játékosságot, spontaneitást, bátorságot, örömöt?

Ha ilyen vagy ehhez hasonló problémáid vannak, akkor ez azt (is) jelenti, hogy benső gyermekeddel még nem felhőtlen a kapcsolatotok.

Most megmutatom, bennem milyen folyamatok zajlottak ezzel kapcsolatban. Így tanulva a példámból, neked is lehetőséged nyílhat rendezni saját kapcsolatodat saját gyermeki éneddel.

(Titkon megsúgom, hogy ennek még lesz folytatása is, amiben további értékes információkat, módszereket, technikákat, konkrét lépéseket osztok meg veled, így ne feledkezz meg feliratkozni lentebb a hírlevélre vagy like-olni a Facebook oldalt, hogy tudjalak mihamarabb értesíteni az újdonságokról.)

Bennem még mindig ott él a kislány.

A kislány, aki folyton játszani akar, élvezni az életet és kalandozni. Az a kislány, aki imád fára mászni, bunkert építeni, festeni, rajzolni, tanulni, biciklizni, mindig menni, élni.

Gyerekkoromban sokat voltam egyedül, így számomra a magány lett a természetes állapot.

Gyerekkoromban nem igazán szólhattam bele a dolgokba. És mivel a szüleim voltak az isteneim, az ő szavuk volt a szent. Ha az én véleményem nem egyezett az övékkel, az csakis hülyeség lehetett.

Gyerekkoromban a szüleim voltak a döntéshozók, mindent ők mondtak, ők féltettek, ők aggódtak értem, ők hozták a szabályokat. Így nem volt más választásom, mint ezek szerint élni.

Gyerekkoromban a szüleim adták azt a törődést, figyelmet, szeretetet, amire nekem szükségem volt. Így ha ők azt mondták, most nem jár, mert rossz vagyok, elhittem és igyekeztem inkább jó lenni, hogy szeressenek.

De ezek az ő szabályaik, nem pedig a világ szabályai és legfőképp nem az én valódi szabályaim.

Nem meglepő hát, hogy a magány, az önbizalomhiány, a csendesség, az elbújás, a véleménytelenség, a megfelelési kényszerek és a jó gyerek szerep lett az alap attitűdöm.

Röviden: önmagamat teljesen elnyomtam és az életem csak arról szólt, hogy ezeknek a (sokszor már elavult) szabályoknak megfeleljek.

Nem hibáztatom a szüleimet. Sőt, hálás vagyok nekik, mivel a tőlük telhető legtöbbet tették értem és adták nekem. Ezt köszönöm nekik.

Most már viszont én vagyok a felnőtt,

és most már én vagyok köteles a legtöbbet tenni magamért. Viszont hiába nőttem fel, ha nem fejlődök, nincs változás és még mindig a régi szabályok működnek (hisz ehhez vagyok hozzászokva). És a bennem élő kislány egyre mérgesebb, szomorúbb, elkeseredettebb, hisztisebb. Pedig ő csak játszani akar és megélni az életet.

Felnőttként, ha ki akarom szabadítani ezt a kislányt a börtönéből, szembe kell mennem a régi megszokott szabályokkal.

Nem lehetek tovább jó kislány, nem lehetek láthatatlan, nem bújhatok el és legfőképp most már én vagyok a felelős és meg kell hoznom a saját döntéseimet. Meg kell alkotnom az új önmagam és az új életem. Ehhez pedig a régi nem elég. Változtatni kell.

Meghoztam ezt a döntést, változom.

Ezért az önismeret eszközével mindent megteszek, hogy békét kössek ezzel a kislánnyal, bennem.

Törekszem megadni neki azt a feltétlen szeretetet és figyelmet, amit érdemel.

Törekszem meghallgatni a gondolatait, érzéseit és asszertívan megegyezni vele abban, ami számunkra a legjobb.

Törekszem megadni neki a lehetőségeket a játékra, arra, hogy akár minden perc maga legyen a játék.

Azt akarom, hogy megélje a vágyait, megélje végre az életet.

Ehhez persze néha kezelni kell a hisztijét, a dacosságát is. Hisz az évek során sok fájdalom érte. Puszit kell adnom a sebeire és engednem kell, hogy kisírja a fájdalmát, hogy minden begyógyulhasson és ő felszabadulhasson.

Mert szabad gyermekként lehetek csak szabad felnőtt.

Minden egyes alkalom, amikor ezt sikerül megélnem, az maga a csoda. Amikor önmagamat tudom adni úgy, hogy mások is elfogadnak, figyelnek rám, szeretnek. Mert ahogy magammal viselkedem, úgy viselkednek velem mások is. És mivel egyre szeretettel telibben viselkedek magammal, így ezt is tükröződik vissza másokban.

Már van kivel játszanom. Most már nem vagyok egyedül. Most már nem kell harcolnom a szeretetért és a figyelemért. Most már őszintén elmondhatom a véleményemet és a saját vágyaimat követve, nem vagyok „rossz gyerek”.

Most már egyre inkább képes vagyok játszva, szabadon élni az életem.

Ilyen csodás megéléseket kívánok neked is.

Ha tetszett az írás, oszd meg és iratkozz fel lentebb a hírlevélre is, hogy küldhessem a további hasznos és értékes tartalmakat.

Hogy még több hasznos gondolatot adhassak neked, like-old be a Facebbok oldalamat is itt.

Ha pedig kérdésed, véleményed, elakadásod van, írj hozzászólást vagy küldhetsz levelet nekem a hello@alkosdmegonmagad.hu címre is.

Hálás Szeretettel:
Hajabács Klára