Szeretem a természetben töltött kalandozásaimat. Szeretem, mert a természet is egy olyan bölcs mesterem, aki sohasem azt adja, amire számítok, amit szeretnék, hanem azt, amire éppen szükségem van.
Szeretem, mert egy-egy túra mindig rámutat a jelenlegi megfejlődni való területemre. Illetve mindig “rákényszerít”, hogy ültessem is a gyakorlatba az általam már tudott dolgokat. Így sokkal érthetőbbé válik az egész és könnyebben használni tudom az életemben is a megszerzett információim.
Mert nem számít, hogy az életfeladatod élése, egy csodás párkapcsolat kialakítása, vagy bármi mást a célod. Ez mind cél. De cél az is, hogy megtedd a kijelölt túra útvonalat. Nincs különbség kis és nagy cél között. Ezért egy-egy túrázás pontosan jól megmutatja azt, hogy az adott ember miként éri el (vagy min múlik, hogy nem éri el) céljait. Megmutatja a gyengepontot, mert tisztán tudod látni az egész folyamatot.
Így nincs más hátra, mint az út során beleadni mindent, majd utána levonni a következtetéseket. Ekkor legtöbbször egyértelmű a párhuzam: “Te jó ég, ezt csinálom az életemben is.” És így már meg is van, mi az, amit úgy általában az életben, a mindennapokban is máshogy kell csinálni. Hol lehet fejlődni és hatékonyabb célmegvalósítóvá válni.
Ezek a kis utak mind olyanok, mint egy-egy beavatás. Beavatás saját erődbe, saját képességeidbe.
Hadd meséljem el neked most az egyik ilyen utam. Ezt én tapasztaltam, de mivel én a te tükröd vagyok, ezért ha ezt olvasod, ez a te utad is.
Olvasd hát figyelemmel, mert ami itt lezajlott, az ott van benned is.
Elinduljak egyáltalán?
Az indulás előtti kételyek…
A hely rövid felderítése után úgy döntöttünk, sétálunk egy rövidet az erdőben.
Az ég színein és a levegő illatán is érezhető volt, hogy hamarosan elkezd lemenni nap, így valóban csak az volt a cél, hogy egy picit legalább töltődjünk a hegyen, a fák között sétálva.
Ahogy tartottunk a hegy felé, a hegy tetejénél megláttunk egy házikó szerű valamit.
Ő felkiáltott: De jó lehet ott fent.
És én válaszoltam: Szerintem az egy kilátó, nagyon szép lehet onnan a kilátás, majd menjünk fel oda is valamikor.
És megegyeztünk: “Oké, majd máskor, ma nem mászunk fel egész olyan magasra.”
Az erdőbe belépve rögtön találtunk túra jelzéseket és térképet. Kicsit megálltunk kitűzni célunk, hogy merre is menjünk.
Megláttunk a közelben egy barlangot, ami úgy tűnt, elég közel van hozzánk és azt még meg tudjuk járni sötétedés előtt.
Picit gondolkodtunk, menjünk-e el arra. Nem tudtuk, milyen barlang az (aznap már 2 barlanghoz is elmentünk, ami akkor épp zárva volt).
Ez is zárva lesz? Vagy csak egy kis lyuk a földben? Be lehet oda menni? Egyáltalán megéri odamenni? Nekünk való? Vagy tűzzünk ki inkább egy másik utat, egy másik célt?
Az elindulás és a kezdeti nehézségek
Az út elején a legnagyobb az ellenálás…
A múlt árnyai, a múltbéli kudarcok tapasztalatainak lenyomatai így kicsit megpróbáltak lebeszélni. Majd döntöttünk: Bármi is legyen ott, megtaláljuk és megnézzük.
És elindultunk…
Pár méter után jött is egy meredek szakasz.
Emlékszem, az volt az első gondolatom, hogy: “Ide meg hogyan másszak fel?”
És jött kicsit az egós kétségbeesés: “Megéri egyáltalán küzdeni? Azt sem tudom milyen lesz az a barlang. És hamarosan lehet még ránk is sötétedik. Most ez komoly? Ennyit szenvedjek egy olyan dologért, amit egyáltalán nem tudhatok biztosra? Egyáltalán van ott valami érdekes?”
És jött a kérdés, ami minden egyes alkalommal, amikor a komfortzónám határához érek, eljön: ” Vagy forduljak vissza?”
De mivel már elég jól ismerem egóm “trükkjeit”, megint meghoztam határozott döntésem:
- “Megyek tovább.”
- “Oké, de hogyan?”
- “Nem az a lényeg. Tudod mi a célod, oda fel akarsz jutni. Nem kell látnod és előre megtervezned az egész utat. Engedd el az irányítás- és tervezőmániád. Most nézz a lábad elé és tedd meg az első lépést. Mindig csak a következő lépéssel foglalkozz, azzal, hogy hová kell épp most tenned a lábad. Csak haladj, menet közben pedig majd meglátod, hogy a fák és kövek mennyire segítik utad. Ők lépcsőt alkotnak lábaid alatt. Csak menj végig rajta. Nem kell tudnod, hogyan, most még nem is láthatod előre, csak akkor, amikor már ott leszel.”
Jól van, gondoltam. Ezt teszem. És tovább mentem. Szépen, egyik lábam a másik után. És ahogy haladtam, valóban így történt, szinte észre se vettem, hogyan jutottam fel. Csak mentem, lépkedtem a gyökereken, a köveken, a földön és néha belekapaszkodtam egy két segítő ágba.
Az első sikerek
Utólag már nem is tűnik olyan nehéznek…
Amikor felértem már azt gondoltam: “Nem is volt ez olyan nagy dolog.”
Hát igen, egy (rész)cél elérése után már nem tűnik az nagy, sem megoldhatatlan dolognak. De azért visszanézve láttam, hogy “asztaaa” és jött a következő egós gondolat: “Oké, fel még feljutottál és hogyan fogsz majd itt lemenni?” Erre mosolyogtam egyet és gondoltam: “Ez majd a jövő zenéje, majd akkor foglalkozok vele, amikor visszaérek ide. Most megyek tovább…”
Egy idő után olyan volt, mintha már órák óta haladnánk. Nagyon fárasztó, sok emelkedővel teli rész volt. A szívem már majd kiugrott a helyéről és zihálva vettem a levegőt. Pár résznél már szinte négykézláb kellett felmászni. Haladtunk és még mindig csak azt láttuk, az a barlang még mindig messze van.
A terv gyakran borul menet közben
Egy ami mindig ugyanaz marad: a cél…
Meglepődve tapasztaltuk, hogy bár értünk a térképekhez, ez azért jól megviccelt minket. Sokkal közelebbnek tűnt a cél az elején.
Ennek a helyzetnek következtében rengetegszer tűntek fel elmémben az egós próbálkozások, amik alatt nagy erővel igyekezett lebeszélni engem célom eléréséről, elhitetni velem, hogy maga a célkitűzés is rossz volt és hibás. Ráadásul már megy le a nap… “Hogyan fogsz sötétben visszamenni ezen a nagy lejtőn, ahol alig bírtál felmászni?” Mindent bevetett azért, hogy visszafordítson és megmagyarázza nekem azt, hogy miért lenne nekem jó, ha feladnám és nem érném el a célom.
De nem törődtem ezzel. Folyamatosan mondogattam magamban a döntésemet: “Megcsinálom. Elérem a célom. Már bármelyik pillanatban odaérhetünk.”
Ez így folytatódott még egy kicsit, majd elértünk végre egy turista információs táblához, ahol már a barlangról írtak. Megörültem: “Megérkeztünk! Juhúúúú. Hát sikerült.”
Így viszont sokkal többet kapsz, mint vártál
Közben olyan (más) céljaid is teljesülnek, hogy még magad is meglepődsz…
Odaértem és látom, épp a kilátónál vagyunk, amit lentről láttunk.
Jót nevettünk. Nem ide akartunk feljönni, nem tudtuk, hogy ez is útba esik. De nagyon örültünk e váratlan ajándéknak. Fáradozásainkért ugyanis egy csodaszép, naplementés kilátást kaptunk. Ott kicsit megpihentünk.
Amikor készen álltunk folytatni az utat, körbenéztünk és meglepődve tapasztaltuk, a barlang még mindig nincs sehol. Még tovább kell menni.
“Ha már idáig eljöttünk, most már “csakazértis”, legyen aminek lennie kell.”
Ezen a ponton egómnak már nem igazán volt ereje ellenállni, ő is fáradt volt. És ahogy ő fáradt, a valódi erőm csak egyre inkább növekedett és megmutatkozott. Bár fizikailag már inkább csak vonszoltam magam, mentálisan akkor jött meg az igazi erőm.
Akkor kell kitartónak lenni amikor a legnagyobb ellenállást érzünk
A cél előtti utolsó lépések tűnnek mindig a legnehezebbnek…
És ekkor megláttuk, merre vezet tovább az út…
Mint ahogy az a mesékben is lenni szokott, a kincset mindig a sárkány őrzi, ami jelenleg az utolsó nagy leküzdendő akadály. Mert általában már épp mielőtt elérnéd a célod, jön egy vizsga, aminek megtételével tudod bizonyítani, hogy készen állsz-e arra, hogy megkapd a kincset.
Jelen esetben egy nagyon meredek és hosszú félig lejtő, félig lépcsős út vezetett le körülbelül a hegy közepéig.
Szarkasztikusan gondoltam: “De jó.” Majd vetem egy jó nagy levegőt és elkezdtem mászni, most éppen lefelé. Szintén szükségem volt félelmem uralására és arra, hogy fókuszáltan haladjak lefelé egyik lábam a másik után rakva, mindig a jelenben, az adott lépésre figyelve. És egyszercsak elfogytak a lépcsők…
“Megérkeztem!”
Körbenéztem, megcsodáltam innen is a kilátást és megláttam a barlangot.
“Végre, itt vagyok.”
A célban ott a jutalom, de azt át is kell venni
Igen, az EGO még az utolsó utáni pillanatban is elvenné tőlünk amire annyira vágyunk…
Egy óriási lyuk volt a hegy oldalában. A szélén a felirat, miszerint itt régen ősemberek tanyáztak. Sötét, fekete lyuk volt, aminek nem látszódott a belseje. Nem látszódott milyen hosszú, hogy hol van a vége és hogy van-e benne valami.
Elkapott a félelem és jött megint az egó:
“Most ide belehet menni vagy sem? Ez nincs kiírva. Vagy lehet inkább vissza kéne fordulni. Hisz már ideértél, megérkeztél. Pipa, most már mehetsz vissza. Megcsináltad. Mire vársz még? Most komolyan be akarsz menni? Hisz veszélyes lehet! Lehet van bent valamilyen állat is. Lehet rádszakad az egész barlang. Normális vagy?”
De ha nem a félelmeinkre hallgatunk…
“Bemegyek, legalább egy kicsit. Akarom látni mi van bent. Meg akarom szerezni az ott lévő kincseket.”
Beléptem. Még a fényben voltam, de már éreztem a barlang érdekes erejét.
Gondoltam: “Bátorság próba, juhúúú. Még beljebb megyek…”
Mivel rengeteg kavics volt a lábam alatt, így gondoltam jobb lenne látni is és úgy haladni. Elővettem a telefonom és elkezdtem világítani. Körbe néztem és láttam, hogy az ott lévő járatok még beljebbre visznek. Még beljebb kell mennem, hogy lássam az egészet. Így megint: egyik lépés a másik után, elkezdtem haladni befelé a sötétségbe.
“Hiszek és bízom magamban.”
Nem kell, hogy bevilágítsa telefonom fénye a végét, ahogy haladok, így is mindig látom, mi van közvetlen előttem.
Néha visszanéztem és a barlang szája egyre kisebb volt.
És egyre inkább éreztem: “A barlang menedék. Ő óv és véd engem.”
Majd eszembe jutott csodálatossága, hogy több ezer éve már, hogy itt van és menedéket nyújt embernek és állatnak. Milyen csodálatos. Milyen stabil. Milyen erős. Milyen kitartó és türelmes ő.
Mire egészen beértem, már teljesen átjárt a barlangban lévő ősbiztonság. Tudtam és éreztem, hogy mennyire stabil és tartós.
Igyekeztem is hát magamhoz venni ezt a kincset és feltöltekezni általa, hogy én is erősebbé, stabilabbá, kitartóbbá és türelmesebbé váljak.
Megköszöntem neki ajándékát. Megköszöntem magamnak, hogy mertem szembe menni a félelmemmel. Majd elindultunk visszafelé.
Ami felfelé meredek volt, lefelé fel sem tűnt. Csak suhantunk át minden akadályon örömben, nevetve, játszva.
Én sem tudom hogyan, de rövid időn belül vissza is értünk a városba. Épp lement a nap és így láttuk a kivilágított szállásunkat, ami újra szépséggel töltötte el szívünket.
A sikert mindig meg kell ünnepelni
Köszönetképp megkoronázva a napot pedig szaunával és wellness fürdőzéssel ajándékoztuk és ünnepeltük meg elért sikereinket.
Megvolt az aktív feltöltődés, magunkhoz vettük önismereti muníciónk is, így a tudatos pihenést szem előtt tartva, jöhetett a megérdemelt passzív pihenés. Ami így kifáradt és felemelt egóval sokkal-sokkal könnyebb és még jobban is esik testnek és léleknek is egyaránt.
Majd a következő napon jöhet a következő kaland…
Végére értünk a jelenlegi történetnek.
Ez jól tükrözi egy általános célmegvalósítási folyamat összes lépését.
És ahogy láthatod, egy folyamattal több cél és előre meghatározhatatlan kincs érhető el. Mert mindig sokkal többet kapsz, mint amit előre látsz. Minden célmegvalósítás így tele van járulékos nyereséggel. Ezért nagyon fontos, hogy mindig valamerre haladj, mert csak így tud belépni az a minden az életedbe, amire vágysz.
Nem kell tudnod előre, hogy “hogyan”. Csak: cél → döntés → cselekvés. És mindez mindig, minden pillanatban, folyamatosan.
Érdemes most kicsit belülre tekintened:
Milyen tanulságokat fedezel fel a történetben?
Te kényelmes, komfort zónán belüli vagy félelmetes, komfortzónán kívüli célokat tűzöl ki?
Neked hol van a gyenge pontod? Melyik ponton fordulsz vissza és adod fel a céljaid?
Mit kell tenned most ahhoz, hogy elérd a vágyott célod és sikert érj el?
