Jó életem van, de mégis valami hiányzik. Mi az?

Menthetetlenül a szabadság után sóvárogsz? Jó helyen jársz. Mostanra te is sejted, hogy valószínűleg nem fogsz tudni szabadulni ettől az érzéstől, ha csak valamin nem változtatsz. Korábban én is ugyanebben a cipőben jártam.

Nem, ez nem egy újabb csoda mese lesz, hogy a szegény gyerek hogy lett milliárdos. Még csak az sem a célom, hogy motiváljalak, hiszen a külső motiváció forrás csupán tüneti kezelés.

Az a célom, hogy inspirálódj!

Ha legalább egy kicsit is tudsz azonosulni a sztorimmal, akkor a végén a kérdésekből megláthatod, mi a következő lépésed, ha az átlagember szerepébe próbálod magad beletuszkolni, de ez egyre jobban fáj, mert érzed, hogy benned ennél több van.

Na vessük is bele magunkat!

Pontosan nem emlékszem az idejére, de nagyjából 2014 környékén lehetett. Egy számomra nagyon menő szakmában jó is voltam és fejlődtem is benne. Teljesen biztos voltam benne, hogy azzal akarok foglalkozni (konkrétan számítógépes hálózatokkal – igen, nekem ekkora agymenéseim vannak).

Klári akkor ott tartott, hogy már egy jó ideje azt mondogatta, hogy nem tudja, mihez akar kezdeni, ha befejezzük az egyetemet, de nem tudja elképzelni, hogy azt fogja csinálni, amit tanul. Pedig marhajól csinálta azt, amit csinált.

Én pedig álltam ott a régi jól betanult x generációs gondolataimmal (az x generációs gondolatokról ebben a videóban tudhatsz meg többet), és nem értettem, hogy… Hogy miről beszél egyáltalán. Nem jött át.

Azt tanultam meg, hogy felnövünk, megtanulunk egy szakmát és azt csináljuk életünk végéig. Esetleg abban egyre jobbak vagyunk, de ezt már magam gondoltam hozzá.

Na szóval néztem ott kukán és úgy gondoltam, hogy oké, majd lesz valami, én tudom mi a célom, azt akarom elérni, a szakmán belül egy olyan minősítést, amit csak kevesen mondhatnak magukénak. Így hát elindultam felfele a létrán.

Elkezdtem megvalósítani az álmomat. Bekerültem egy nagy nevű céghez és azt csináltam, amit szerettem. Imádtam a kétkezi munkát (meg azóta is), ezért csavaroztam, szereltem. Még a komfortzónámat is átléptem, mert Budapesten céges kocsit kellett vezetni (én meg egy 700 fős kis faluból jövök, ahol kb nincs is forgalom, és ez akkor eléggé rémisztőnek tűnt). Mindezt még az egyetem mellett, gyakornokként.

A hanyatlás első lépése: Éreztem, hogy nem a céljaim felé haladok

De ezt kb. 2 év alatt „kinőttem”. A gyakornok feladata mindig az alja munka is. Én meg fejlődni akartam, új dolgokat tanulni, tapasztalni, helyette rengeteg matricát ragasztottam, használt telefonokat takarítottam, leltároztam stb. Ne érts félre, mint már írtam, szeretem a kétkezi munkát és minden tiszteletem azé, aki ezeket elvégzi. De nekem nem ez volt a célom.

Az én célom az a szakmai minősítés volt, amit már korábban említettem. A matricázás és a telefon takarítás viszont nem ebbe az irányba vitt Szóval hiába volt ezen kívül sok izgalmas feladat, többet akartam, olyan kihívásokat, amelyek a céljaim irányába visznek. Ekkor eldöntöttem, hogy feljebb akarok lépni, gyakornokból mérnöki pozícióba.

A hanyatlás második lépése: Tudtuk, hogy rosszak a szabályok, de követtük őket

A mérnöki pozícióba való átlépésemet egy dolog akadályozta, mégpedig az, hogy még nem volt meg a mérnöki diplomám. Ekkorra azért már (jobb helyeken) az volt az elterjedt szokás, hogy ha valamihez értesz, és ezt bizonyítani tudod, akkor nem kell erről „papír”.

Én meg persze közben küzdöttem az egyetemen, hogy végre legyen diplomám, de nagyon lassan haladtam (ez megérne egy külön blogbejegyzést, szóval nem részletezem most). Így nem léphettem feljebb mérnöki pozícióba, ebben az állapotban pedig egyre kevésbé voltam motivált. Ez meg így nyilván nekem sem és a munkaadómnak sem volt jó.

A hanyatlás harmadik lépése: Az anyagi biztonság csak illúzió

Azt hinné az ember, hogy egy munkahelyen a fizetése csak felfelé kúszhat, de sikerült bebizonyítani egy furfangos módszerrel, hogy ez nem így van. Addigra már annyira elfogyott a motivációm, hogy ez a lépés már változásra késztetett: lépek felfele a ranglétrán máshol, ahol nem kötik azt koramúlt szabályokhoz.

Így hát munkahelyet váltottam. Olyan helyre kerültem, ahol egy jóval magasabb fizetésért végre azt csinálhattam, amit akarok. Tele volt kihívással, izgalommal. Cserébe 12 órában kellett dolgozni, nappal és éjszaka egyaránt.

A hanyatlás negyedik lépése: Rájöttem, hogy ugyanazokat a köröket futom

Az a helyzet, hogy szinte ugyanazt a kört játszottam végig itt is, mint előzőleg. Itt persze a valóságban máshogy nyilvánultak meg a buktatók, de a vége ugyanaz lett: hiába csináltam mindent teljes erőbedobással, egy idő után bekerültem a sor végére. Annak a sornak, amiben azok álltak, akik már egy jó ideje várnak az előléptetésre, csak nem volt üres hely ahová feljebb léphettek volna.

Mindemellett szakmán belül egy olyan téma szakértőjévé váltam, amiből egyébként hiány volt minden ilyen cégnél. Egyértelműen láttuk (én is és a vezetőim, mentoraim is), hogy oda kéne plusz ember, mert akire ezek a feladatok voltak bízva, az nem győzi csinálni (ja és nem is az ő dolga lett volna).

Majd az egész téma odáig jutott, hogy a helyi vezetők széttárták a karjukat: ők nem tudnak tenni semmit ez ügyben, mert a felsőbb vezetés dönt a nyitott pozíciókról. Itt viszont már előbújt belőlem a mára klasszikussá vált „értem én, de lesz@rom” gondolat.

Amikor viszont ráéreztem, hogy ebben kimagasló vagyok, akkor az történt, ami ilyenkor történni szokott, mindenhonnan ez a téma kezdett megjelenni az életemben, így viszonylag gyorsan kaptam is egy másik állásajánlatot, ahol (szinte) csak ezzel kellett foglalkoznom.

Némi gondolkodás után elfogadtam és örültem, ráadásul ez még magasabb fizetést jelentett. De itt már láttam, hogy az alap sztori ugyanaz volt, mint az előző helyen, szóval ugyanazt a kört futottam. Ezzel a szemlélettel érkeztem át a következő, egyben utolsó munkahelyemre.

A hanyatlás ötödik lépése: Pocsékoljuk el az időnket haszontalan dolgokra

Minden stimmelt. Megvoltak a kihívások, izgalmas volt a munka, támogatva volt a fejlődésünk, önszerveződő szakmai körök stb. Imádtam.

Aztán eljutottunk odáig, hogy az óriási projektekben sokszor azért kellett megcsinálni valamit (gyakran napok vagy hetek munkáját), hogy az ügyfél a szerződésben leírtak szerint azt mondhassa rá: köszi, inkább a saját felelősségemre máshogy csinálom, mint ti javasoljátok.

Persze, mostani fejemmel tudom, hogy a művész egyéniségemet bántotta ez a felesleges munka. Mert én a mások által meghatározott szigorú szabályok alapján is tudtam olyan jó munkát végezni, hogy az (nyugodtan kijelenthetem, hogy) művészi volt.

De hát Y generációs fejjel, ha bármelyik személyiség részedet elnyomod, akkor tuti hogy csak egyre sz@rabbul leszel (az y generációról és a gondolkodásmódjáról ebben a videóban tudsz meg többet). Ezt éltem meg én is, mert hagytam, hogy így folyamatosan „megalázzák” a művész személyiség részemet. És persze a kollégák a végtelenségig dicsértek, mert milyen jó munkát csinálok, imádtak velem dolgozni. De ha mondjuk a párodnak készítenél egy meglepetés ajándékot, és mindenkinek tetszene, csak neki nem, akkor téged vigasztalna a tudat, hogy mindenki másnak tetszik? Valószínűleg nem teljesen.

Gyökeres változást kellett eszközölnöm

Ezen a ponton döntöttem el, hogy kilépek ebből a körből és nem fogok olyan szabályokat követni, amelyek, ha fizikailag nem is, de érzelmileg és lelkileg börtönbe zárnak.

Ekkorra már egy jó ideje dolgoztam itt, az Alkosd meg Önmagad háttérrendszerén. Azt is tudtam, hogy ha másik munkahelyre mennék át, akkor nem lenne meg az a környezet, ahol ezeket a korlátokat le tudnám rombolni magam körül. Így döntöttem el, hogy vállalkozó leszek és néhány hónapig eltartott, míg megléptem, de megléptem.

Nem akarlak arra sarkallni, hogy legyél vállalkozó, ez az én döntésem volt. Persze lebeszélni sem akarlak róla, de ez a lépés önmagában semmire sem megoldás. Azért meséltem el, mert nekem ez volt az a lépés, ami arra kényszerített, hogy be merjem vallani magamnak, mi az, amit valójában akarok, hogy azt építhessem tovább.

Ha idáig eljutottál, szerintem érzed a saját korlátaidat. Ezért összesítésként a hanyatlásom pontjaiból összeszedtem neked néhány kérdést, mit érdemes átgondolnod, hogy ne kelljen neked is további éveket elpazarolnod, hogy rágyere, mit is akarsz az élettől:

  • A céljaid felé haladsz?
    Picit izgatottan, de felteszek egy erősebb kérdést: vannak egyáltalán leírt céljaid? Mert ha nincsenek, akkor egyáltalán honnan tudnád, hogy feléjük haladsz-e?
  • Csinálsz csak azért dolgokat, mert úgy szoktad meg, úgy tanultad meg?
    Figyeld meg önmagad pár napig, készíts naplót, vagy csak simán összegezd este a napodat. Nézd meg mi az, amit teljesen másképp csináltál volna, vagy meg sem csináltál volna legszívesebben. Tényleg szükség van rá? Vagy tényleg úgy kell csinálni? Ha elakadsz, kérdezz bátran messengeren vagy emailben.
    Persze vannak dolgok, amiket meg kell csinálni, de ez megint egy másik bejegyzés témája lehetne.
  • Mit jelent számodra az anyagi biztonság?
    Stabil munkahelyet? Ahonnan valójában bármikor kirúghatnak? Esetleg „x” összeget, ami félre van téve nehezebb időkre? Most látod, hogy egy járvány mennyire fel tudja forgatni a világot. Az anyagi biztonságot ilyenkor (is) meg tudod élni?
  • Te hol futod ugyanazokat a köröket?
    Jó hír vagy rossz hír, de mindig, mindenki fut újra és újra ugyanazokat a köröket. De minél tudatosabb vagy, annál több ilyen körből tudsz kilépni. Mindig azzal érdemes kezdened, amit érzel, hogy a legjobban fáj, ott van a „szűk keresztmetszeted”. Ha azon javítasz, akkor teszed a legnagyobb lépést előre.
    Ha még nem csináltad végig, javaslom az ingyenes Hangolódj rá Önmagadra sorozatot.
  • Csinálsz dolgokat teljesen feleslegesen?
    Ez hasonlít a második ponthoz, de itt azt gondold át, hogy mikor van olyan érzésed, hogy már mikor belekezdesz, tudod, hogy elpocsékolt idő lesz. Itt csak arra figyelj, hogy ami számodra fontos, amit élvezel, az nem elpocsékolt idő (sokan ezekkel kezdenék, korábban én is).
    Itt is a Hangolódj rá Önmagadra sorozatot ajánlom

Tedd meg az első lépést most, írd meg kommentben a kapcsolódó Facebook bejegyzéshez, hogy “elolvastam”, vagy ha jöttek felismeréseid, kérdéseid, azokat is várom hozzászólásban:

 

Te mit tennél meg, hogy szeressenek?

„Csak azt akarom, hogy szeressenek…”

Robbant ki belőlem elkeseredetten, de óriási erővel ez a mondat.

„…és ezért megtennék bármit.”
„Bármit? Tényleg? Mi mindent teszel most érte?”
„Olyan ételeket főzök, amiket szeret. Elnézek neki rengeteg dolgot. Igyekszem kényelmessé tenni az életét még akkor is, ha ez nekem lemondással jár. Bármit megteszek neki.”
„És, ha ezekre ő nem reagál semmit? Vagy nem teszi meg azt, amit te vársz el tőle?”
„Hát az természetesen dühít. Fáj. Fáj, hogy annyi mindent megteszek érte, ő meg nem teszi meg ugyanezt.”

„És mit jelent neked a szeretet?”


„A szeretet az, amikor olyan melegség önt el. Amikor kimutatja, hogy fontos vagyok neki. Az olyan feltétel nélküli, amikor például ad valamit csak úgy. Vagy segít nekem. Észreveszi, ha fáradt vagyok. Ha figyelmes. Stb.”
„És te mikor adsz neki valamit „csak úgy”, amikor nem várod el tőle a szeretet viszonzását sem? Vagy: Te mikor tudod befogadni az ő figyelmességeit úgy, hogy közben te sem érzed azt, hogy ezért akkor tartozol neki? Ha „bármit megteszel neki a szeretetért” az már így nem lesz feltétel nélküli, igaz?”
„Hát ebben lehet van valami. De tudom, hogy a szeretet nem ítélkezik, …”
„És te akkor nem ítéled el őt, amikor nem azt teszi, amit szerinted éppen tennie kéne? Vagy amikor a saját ötletét követi ahelyett, hogy rád hallgatna?”
„Hát de. De….”
„Azt mondod, hogy bármit megteszel azért, hogy szeressenek.”
„Igen, bármit!”
„Akkor előszöris kezd el te feltétel nélkül szeretni magad. Majd kezd ezt a feltétel nélküli szeretetet kisugározni mások felé is. Ne kívül akard a változást, hanem csináld meg belül, önmagadban. Ne várd el, hogy szeressenek, csak szeress és akkor szeretni fognak. Ez nem naivitás.”
„És ezt mégis hogyan csináljam?”
„A valódi szeretet nem egy érzés, hanem egy létállapot. Egy állapot, amit egy hozzáállás, egy gondolkodásmód és ezzel összhangban lévő érzések, cselekvések hoznak létre. Mindezt nagy önuralommal, önfegyelemmel, tudatosan.
Épp ezért nem elég, ha csak „melegséget érzel”. Az még önmagában nem az igazi szeretet.
Vagy ha valaki figyelmes feléd, az önmagában még nem szeretet. Eshet jól, igen. De nem a Szeretet az.

A Szeretet egy nagyon mély, bensőséges állapot, amiben, ha valakit szeretsz, átadod magad neki teljesen. Ekkor megszűnnek a falak, a védekezések. Ez egy nagyon őszinte, tiszta állapot. Egy egység állapot (tehát nincsenek titkok). Épp ezért semmilyen sumákolásnak, védelemnek, még a legapróbb rejtegetésnek sincs itt létjogosultsága.
Ez egy nagyon csodálatos érzés, benne lenni, de épp ezért nagyon veszélyes is, mert teljesen védtelen a szíved. Vagy legalábbis nem az eddig megszokott módon vagy védve.
Ezért választják ezt az utat kevesen. Mert bátor, Oroszlán Szív kell hozzá.
Mert csak bátorsággal lehet teljesen őszintén megnyílni a Szeretet előtt. Az előtt is, hogy szeresd magad, vagy szeress mást és az előtt is, hogy megengedd, hogy szeressenek téged.
Ehhez át kell ütnöd az automatikus érzelmi reakcióid védekező falait. Fel kell oldanod a szívedben lévő keserűséget, rég hordozott lehúzó fájdalmakat. És ami talán meglepő, át kell programoznod a gondolkodásmódod! 

Igen, ez is kell hozzá.

Ahhoz, hogy valóban Szeress és Szeressenek, a szó legmagasabb értelmében nézve, ami szavakkal kifejezhetetlen létállapot, sok munkát kell elvégezned. Belső munkát! Az érzelmeid és gondolataid urává kell válnod, magas önfegyelmet kell kialakítanod, hogy ezek már ne szegjék szíved útját és meghalld a Szeretet valódi súgását.
Tiszta elme és tiszta szív kell a Szeretet létállapotához. És ez önmagában is erő.
És ami a legszebb az egészben, sokkal erősebb és stabilabb vagy a Szeretet által, mint bármilyen fal, korlát, védekezés által, ami eddig volt szíveden. Mert ez tesz valóban erőssé, hogy felvállalod a sebezhetőséged. Hogy nem a szíved köré építesz falakat, hanem szíved teszed önmagában erőssé, egy Oroszlán Szívvé!
Mert valójában ilyen a te szíved is. Tele van fénnyel, ami csak azt várja, hogy mikor sugározhat már ki onnan. Az a nyomás, amit érzel a mellkasodban, a kitörni vágyó Szeretet. Mert a falak, amiket felemeltél, nem csak a szörnyeket tartják távol, hanem saját szíved is bezárja. Nem úgy dobog, nem abban a ritmusban, ahogy ő szabadon dobogna.

Engedd meg magadnak, hogy Szeress.
Legyél te az Oroszlán.

Használd az Oroszlán tiszta elméjét és erős szívét, hogy szíved és elméd összhangja, egysége, együtt működtetése, magasan az ösztön erőket megfejlődve és uralva erejét megmutathassa irányod a Fény felé. És cselekedd azt, amit szívből szeretsz, önmagadat kiárasztva, életed uralkodójaként.
A valódi Szeretet állapotában megszűnik minden félelem. El tudod ezt képzelni?
Bátor tudsz lenni félve is. Ezért ez már jóval túlmutat a bátorságon. Ezért ahhoz kell csak bátorság, hogy eljuss a Szeretetig, mert ott már erre sincs szükséged, nincs létjogosultsága ott, abban a pillanatban.
Egyszerűen leírhatatlan, ezért azt javaslom, inkább tapasztald meg te magad! Mert elérhető!
Azt mondtad bármit megtennél a szeretetért.
Ha ez valóban igaz, akkor nézz szembe Önmagaddal és foglalkozz mélyebb önismerettel, mert ez visz el oda!
Mindenki meg tudja csinálni, aki beleteszi a kellő belső munkát és energiát. Aki hajlandó bátor lenni, átlépni pár félelmen, és akár kis lépésekben is, de haladni befele, le a mélyebb szintekre, miközben egyre tudatosabbá válik a külvilágra.

Azt mondtad bármit megtennél a szeretetért! Szóval tudom, hogy képes vagy rá, csak ne azt csináld, amit eddig tettél, mert ez csak arra volt elég, ami most van. Csináld máshogy a dolgokat és nézz szembe a saját Szíveddel.

Sikerülni fog. Hajrá!”

Ez az az egy döntés, ami segített kilépni a szürke hétköznapokból

“EGY ÚJABB SZ@R NAPNAK NÉZEK ELÉBE.”

Minden nap tele terhes „kell” feladatokkal,
robotikus teendőkkel, munkahelyi stresszel, szorongással és félelmekkel, hogy nehogy valamit rosszul csinálok. Egy-két lehúzó kollégáról nem is beszélve.

És ezek után, amikor végre elindulhatna a nap és foglalkozhatnék azzal, amit szeretek (esetleg önmagammal), mert végre otthon vagyok, már nincs erőm és energiám semmire, mert kimerültem.

Persze ez kívülről nem ilyennek tűnik. Kifejezetten jó helyen dolgozom, jó fizetésért, és még vannak napok, amikor szeretem is, csak belül halok el mindennap egyre jobban. Kívül pedig mosoly: minden rendben. Néha még én is elhiszem ezt magamnak, de nem így van. Egyre jobban fáj.

Látom milyen hatással van ez a párkapcsolatomra is, hiszen két leterhelt, fáradt ember együtt nemhogy támogatni nem tudja egymást, de még alig tudunk normálisan szólni is egymáshoz. Így ott is csak a problémák sorakoznak fel, rengeteg elnyomás jött létre. Hiszen szeretjük egymást, ez mégis hogy mehetett így félre? Miért nem tudunk beszélgetni? Hová tűnt a szenvedély és a boldog pillanatok?

Egyszerűen egyáltalán nem vagyok boldog, el vagyok nyomva a saját életemben.

Alig várom mindig a pénteket, végre itt a hétvége, végre pihenés és csinálhatom, amit akarok.

Itt választhatok, hogy semmit sem csinálok, magammal és a párommal foglalkozom, bulizok, vagy a halogatott teendőket mind bezsúfolom erre a két napra és végül itt sem pihenek/töltődök semmit és a valódi vágyaim semmit sem haladnak.

Mégis hol vagyok én a saját életemben?

Jönnek szembe a motivációs trénerek, de ezek a motivációk legfeljebb órákig tartanak. Tudnak adni egy látszatjóságot, de ha kicsit is belülre nézek, érezem, hogy ez így nincs jól.

Jöttek a céltervező guruk, de ha sikerül is egyáltalán célokat leírnom, azok is mind terhelnek. Már belegondolni is rossz, hogy az eddigi teendőim mellé még azokat is pluszban meg kell csinálnom, robotikusan, nagy önfegyelemmel, spontánság nélkül, agyontervezve.

Egyre nagyobb bennem a kiégés és vele együtt az elkeseredés is, mert fogalmam sincs, hogyan lehetne ez másképp.

De nem akarok a saját életem áldozata lenni!

Elmegyek szabadságra, hogy kipihenjem és rendezzem magam kicsit.

De milyen érdekes ugye, hogy a munka-szünetet szabadságnak hívjuk.

Ha az az évi 1 hónap a szabadság, akkor mi a maradék 11?
Mert én nagyon úgy érezem, hogy egy börtön!

Börtön a lelkemnek, börtön a szívemnek, börtön az elmémnek.

De mivel kell a pénz, így önként vállalom ezt a börtönt. És ha már nem megfelelő, váltok egy másikra, ami előbb vagy utóbb hasonló érzéseket kelt bennem….

Pontosan emlékszem, milyen így élni. Pár éve még én is így éltem…

Pedig már akkor is éreztem, hogy ettől többre vágyom: egy szabad életre! Ahol az lehetek, aki vagyok és úgy élhetek, ami valóban boldoggá tesz. Ahol szívből lelkes vagyok és motivált. Ahol a párkapcsolatom is életteli, szenvedélyes, megértjük egymást. Ahol van pénzünk és rengeteg olyan dolgot csinálhatunk amit szeretünk.

Szóval egy szabad, szenvedéllyel teli, hozzám illő, boldog, tartalmas, értékes, kalandos életre vágytam. Még ha nem is tudtam, ez hogyan lehetne elérhető a számomra.

Ott jött el a fordulópont, amikor elegem lett!

Amikor elegem lett abból, ami van!

Én művész vagyok! Élni akarok! Szenvedélyesen, lelkesen kipattanni az ágyból minden reggel, hogy: Juhúú újra egy nagy nap van! És aztán ezt valóban így végig is élni! Csodálatos dolgokat, érzéseket akarok megélni!

Csak boldog akarok lenni, olyan nagy kérés ez?!

Elég a szürke, robot életemből!
Elég a szenvedésből!
Elég a felesleges terhekből!
Elég az áldozatszerepből!
Elég a szorongásból és a félelmekből!

A saját életemet akarom!

Úgy és olyan munkahelyen akarok lenni, ami boldoggá tesz! És azt akarom, hogy a párkapcsolatom is szenvedélyes legyen, önfeledt! És legyen időm magamra, az álmaimra (bármik is ezek). És hogy tűnjenek el a problémák, amik ebben korlátoznak engem!

Persze ez egy sok lépcsős út. 

Az idő viszont ketyeg.

Te meddig vársz még?

Meddig tűröd még a problémáidat, a szenvedést?

Persze ha szenvedni akarsz, oké, azt is lehet. A te döntésed és én elfogadom.

Viszont ha eleged van már a problémáidból, ha megelégelted hogy újra és újra ugyanazokban a helyzetekben találod magad, nézz szét itt, van megoldás.