Ha azt tapasztalod az életedben, hogy gyakran elviszi az erőd és a figyelmed a félelem, aggódás, vagy épp rengeteget agyalsz és ez miatt rengetegszer kibillensz és elrohan melletted az életed és nem tudod kiaknázni a benned lévő potenciálokat, akkor ez az írás mindenképpen neked szól.
Itt most nem okoskodni akarok, vagy rengeteg információt átadni neked. Inkább egy olyan írással készültem, ami gyakorlatibb jellegű. Ahogy olvasod, dönthetsz úgy, hogy közben csinálod velem együtt és átéled, megéled a jelentését és jelentőségét. Ezzel pedig rögtön tapasztalatokat szerzel. Vagy dönthetsz úgy is, hogy inspirálódsz belőle és beépíted ezeket a gondolatokat, apró gyakorlatokat a hétköznapjaidba, hogy belül és kívül is békésebb légy.
(Ha még nem olvastad, mindenképp ajánlom neked ezt a blogbejegyzést, ahol leírom, miért nagyon fontos most ennek a blogbejegyzésnek minden egyes sora.)
Úgy döntöttem, most kapcsolódom magammal, befele figyelek.
Érzem a saját jelenlétem és érzem, ahogy figyelmem a belső világomat és belső teremet pásztázza.
Minél fókuszáltabb vagyok, a külvilág annál inkább megszűnik létezni. Egyre halkabbak a hangok, egyre kevesebb a kívülről jövő input, ami nyugodtabbá, békésebbé tesz.
Most csak én létezem, mert egyszerűen ezekben a pillanatokban elfeledkezem mindenről, ami a világban van. Törekszem tudatosan elfelejteni egy kicsit mindent. Nem a menekülés miatt, hanem, hogy sikerüljön belülre figyelni és felvenni magammal a kapcsolatot.
Elfeledkezem a teendőkről, problémákról, a harcokról, a küzdelmekről. Elfeledkezem a megfeleléseimről, megfeledkezem a határidőimről, az elvárásaimról, az ígéreteimről, az emberekről, a munkáról, a háztartásról, … Most épp nem akarok adni semmit senkinek és nem is fogadok be semmit sem kívülről. Elengedtem egy kicsit a külvilágot és az ott élt életemet és csak vagyok.
Lecsatlakoztam a külvilágról és most csak én vagyok és ezt az időt csak magammal töltöm, mert megérdemlem. Szeretem magam.
Ahogy leveszem a figyelmem a külvilágról, a belső világ, a belső történések felerősödnek és egyre inkább kitisztulnak.
Először tovább élesítem a fókuszomat és tisztítom az elmém. Ugyanis feltűnik, hogy be-be kúszik egy-egy gondolat.
Egyszerűen eszembe jutnak dolgok. Most van egy kis terük és rögtön meg is rohamoz minden ötlet, gondolat, feladat, amit az elmémben akarok tartani, vagy korábban elfelejtettem. Az is lehet, hogy elkezdenek ijesztgetni a saját gondolataim és félelmeket keltenek.
Akármilyen gondolatok is jönnek, figyelmem arra fordítom, hogy a fejem, az agyam ellazuljon, szellőssé váljon. Ahol görcsösséget érzek, oda figyelek és elképzelem, átérzem, hogy ellazul a fejem, az agyam és ezzel az elmém is. Közben pedig nem ragadok le egy gondolatnál sem. Csak látom, hogy ott van, de nem kapaszkodom belé, elengedem és hagyom, hadd menjen tovább. Csak eldöntöm, hogy amilyen gondolat érkezik, szóljon az a múltról, vagy a jövőről, arra most nincs szükségem és elengedem. Semmit sem kell most ezekből megtartanom, semmire sem kell emlékeznem, mert tudom, hogy ami fontos, az majd később is az eszembe jut. Most csak a jelenre figyelek és a szél mintha minden más gondolatot csak elfújna.
Most jöhetnek az érzések.
Milyen érzések vannak most bennem? Mit is érzek most? Mekkora a szorongás? Vagy épp ideges, vagy haragos vagyok? Vagy már nyugodt és békés? Felhatalmazom itt magamra, hogy érezzek és tudatosítsam is, hogy épp milyen érzések cikáznak bennem.
Érzéseim a múltról, a jelenről vagy a jövőről szólnak? És milyen gondolatok keltik ezeket az érzéseket?
A jelenben most nyugalom van. Épp csak itt vagyok, megpihenve, megállva kicsit. Bármilyen zűrzavar is van egyébként az életembe, vagy általában a külvilágba, most az nem ér el hozzám. Ezért a nyugalmon, a békén, a szereteten kívül semmilyen más érzés nem tartozik a jelenemhez. Itt és most nincs mitől félnem, hiszen minden félelem és szorongás azt jelenti, hogy elmém épp a jövőben kalandozik. És minden szégyen, bűntudat, harag azt jelenti, hogy elmém épp a múltban jár. Ezért nincs más dolgom, mint eldönteni, hogy a jelenre figyelek és a jelenben vagyok.
Hogyan tudom legkönnyebben lehorgonyozni elmém a jelenbe? Azzal, hogyha arra figyelek, amit éppen csinálok. Legkönnyebb valamilyen mozdulatra, vagy történésre figyelni, mert az könnyebben leköti az elmét, mint a csend és a mozdulatlanság (ez már a haladó szint). Ezért eleinte lélegzetemet figyelem. És törekszem egyre több apróságot megfigyelni a légzésemben. Törekszem magam átadni a lélegzetem átélésének és tudatosításának.
Rengeteg mindent meg lehet figyelni a lélegzetvételben… Lélegzem be és ki. Amikor belélegzem, a mellkasom felemelkedik, amikor kilélegzem, leereszkedik. Megpróbálom változtatni kicsit a légzésem sebességét, vagy épp a mélységét. Amikor tudatosan lassítom, érzem, ahogy a testem enyhe légszomjat kap és vágyik a levegőre, szüksége van rá. Amikor kifújom pedig más-más érzés, ha lassan vagy ha gyorsan fújom ki. Amikor belélegzek, érzem, ahogy energiát vesz fel a testem. Érzem, hogy felfrissít, felpörget. Érzem, ahogy az oxigén elkezd a tüdőmből szétáradni a testemben. És érzem, ahogy kifújásnál elengedem a fáradtságot és megnyugszom. Most elkezdek kísérletezni azzal, hogy milyen, amikor benntartom a levegőt. Érzem, hogy a bent maradt levegő feszít és ki akar törni. Amikor pedig kifújom, várok egy picit, mielőtt újra levegőt vennék és érzem a levegőtlenség csendjét, ürességét és nyugalmát. Az itt keletkező szívó, befogadó erőt, ami aztán a tüdőm mozgásra készteti, hogy újra belélegezzen.
Mindez csak megfigyelés. Minden alkalommal kicsit másmilyen és más dolgokat lehet megfigyelni. És egyre mélyebben, egyre több részletet, egész addig, vagy még azon is túl, ahogy a lélegzet kapcsolódik a lélekkel és az energia testtel és arra is hatással van.
Ez után sokkal inkább a jelenben vagyok, lenyugodva, megbékélve. Az itt érkező, jövő-menő gondolatok és érzések tisztábbak, lassabbak, tudatosíthatóbbak, ha ebben az állapotban maradok.
Ebben az állapotban tisztán látszik, hogy egy-egy gondolat mennyire fel tudja korbácsolni ezt a nyugalmat és kizökkenteni. Hogy a gondolatoknak mekkora hatalma van a jól-létre. Hogy egy-egy gondolat rögtön érzéseket hoz és a különböző érzések máris hatással vannak a légzésre is.
Ebben a jelenben való megfigyelő állapotban kirajzolódnak lépésről lépésre a belső összefüggések, belső kapcsolatok, hogy hogyan épül fel az egész belső világom. És egyre inkább látom azt is, hogy nem csak megfigyelője vagyok ennek, hanem van jogom, erőm és képességem arra is, hogy hatással legyek rá és beleszólja a folyamat menetébe.
Dönthetek például úgy, hogy azt mondom egy aggódó gondolatnak, hogy neked most nem adok teret és időt. Most nincs az aggódásnak helye, mert itt és most egyáltalán nincs miért aggódnom, mert ez csak a jövő bizonytalanságából eredő késztetés. De itt és most biztos lehet a dolgomban. Biztos vagyok abban, hogy most itt vagyok, hogy most itt ülök-állok, lélegzem. Biztos vagyok abban, hogy most élek, létezem, hogy vagyok és ez épp elég ahhoz, hogy biztonságban, stabilan, békében, nyugalomban legyek épp most. Sőt, még arra is elég, hogy ebben a pillanatban boldog legyek, mert itt és most mindenem megvan, amire most szükségem van. Mindenem megvan ahhoz, hogy itt megcsináljam a jelenben az önmegfigyelésemet és ez ebben a pillanatban épp elég, teljes és tökéletes.
Bármi történt is a múltban (akár pár perce is), most itt vagyok és megérdemlem, hogy megéljem a békét. Bármi is várjon rám a jövőben, most itt vagyok biztonságban és megérdemlem, hogy megéljem a békét.
Most, erre a kis időre elfeledkezve a külvilágról, munkákról, feladatokról, emberekről, megérezhetem, milyen úgy lenni, hogy csak én vagyok. Milyen önálló, teljes embernek lenni. Olyannak, akinek itt és most mindene megvan. Nem hiányzik a vágyott szerelem, mert ehhez a gyakorlathoz nincs rá szükség, úgyis csak el kéne most engedni. Nem hiányzik a vágyott munka, életfeladat, elismerés, kívülről jövő szeretet, pénz,… mert itt és most ezekre nincs szükségem. Ehhez a gyakorlathoz nincs. Lehet 5 perc múlva már szükségem van rá, de itt és most nincs, épp ezért megélhetem, hogy most mindenem megvan ehhez a pillanathoz. Most csak én vagyok és ez bőven elég.
Most nem függök semmitől, ami kívül van. Nem függök véleményektől, értékelésektől, reakcióktól. Nem függök válaszoktól, viselkedésektől. Nem függök attól, hogy megkapom-e amit kértem, vagy hogy elérem-e kívül, amit akarok. Mert itt és most csak én vagyok és bőven elég.
Itt vagyok én, önállóan.
Lehet ez nagyon szokatlan. Lehet első pár alkalommal unalmas, vagy akár félelmetes ez az üresség, béke, hogy nem történik semmi. Ilyenkor emlékeztetem magam, hogy ezt csak azért érzem, mert elfeledkeztem arról, hogy milyen is önmagammal kapcsolódni. Ilyenkor félek magamtól, hogy mit fogok találni belül…de ez a félelem is csak egy jövőtől való félelem, aminek itt és most nincs jogosultsága. Hiszen most semmi félelmetes sincs bennem, mert csak vagyok.
Érzem, hogy ez a befele való figyelem erősít, stabilizál. Érzem, ahogy a gerincem kiegyenesedik és érzem, hogy mennyire erős, megtartó, egyenes. Érzem, ahogy áramlik rajta az energia, ami teljes mértékben belülről fakad és független a külvilágtól, másoktól. És érzem azt is, hogy a gyomromból jön ez az erő, onnan sugárzik szét a testembe. (Vagy lehet épp azt érzem, hogy éhes vagyok és ideje feltölteni tápláló étellel ezt az erőközpontot.) Érzem, ahogy ez az erő szétárad a testemben és erőt ad minden mozdulatthoz, tetthez, szóhoz. Erőt ad ahhoz, hogy megtegyem, amit meg kell tennem. Stabil vagyok, erős és energikus. Mert belegyökereztem önmagamba és a jelen pillanatba.
Most már képes vagyok rá, hogy önállóan, teljes egész emberként, erős gerinccel beleálljak az életembe. Mert megvan a saját középpontom, megvagyok én. És erre időről időre emlékeztetem is magam, hogy az én életem csak akkor tud stabilan, kiteljesítően felépülni, ha én ott vagyok stabil tartó oszlopként középen. A saját életem elsősorban rólam szól, hiszen ez az én életem, én vagyok a főszereplője. Ez után jöhet mindenki más. Hiszen amíg én nem vagyok jelen a saját életemben, nem tudom másnak sem igazán odaadni magam.
